Az elmúlt néhány évben sokszor hallani a hibrid kifejzést. Legyen az autó, kórokozó vagy hadviselés: minden „hibriddé vált“. Cikkemben most a hibrid hadviselést fogom bemutatni, és egy kis betekintést nyújtani abba, miért is okoz akkora kihívást az ezzel szemben való fellépés.
Egyáltalán miért jött létre egy kevésbé konvencionális hadviselésforma?
Ez csupán a hadviselés módjának alkalmazkodása a megváltozott geopolitikai helyzethez. Egyébként a hibrid hadviselés eszközeit, ha nem is mai értelemben, már az Orosz Birodalom idejében is előszeretettel alkalmazták egyéb államok meggyengítésére, hogy majd ott nagyobb befolyásra tehessenek szert. De emellett számos történelmi példa akad, amelyek lépésről-lépésre segítették a mai formájának kialakulását. A hibrid hadviselés eszközeinek első feltűnése jelenkori értelmükben 2006 körülre, a libanoni háború időszakára tehetők.
Haret Hreyk, 2006. augusztus 25., Fotó: ©2006 Derek Henry Flood
A bipoláris világrend összeomlása (azaz a két szuperhatalom –az USA és a Szovjetunió - és ezek világnézeteinek versengése a negyvenes évek végétől egészen a vasfüggöny lehullásáig) egy teljesen új helyzetet teremtett a világpolitikában. A sakkjátszmából végtére is kiesett/kilépett az egyik szereplő, de nem volt más, aki a helyére léphetne. Eközben az előtte eltelt évtizedekben folyamatosan függetlenné váló gyarmatok helyén stabil és kevésbé stabil, új államok jöttek létre. Ez magában hordozta konfliktusok kialakulásának lehetőségét. Folyamatosan kerültek előtérbe a nem állami szereplők (terrorszervezetek, felkelőcsoportok, stb), és jutottak egyre nagyobb szerephez, azáltal, hogy az adott ország elégedetlenjeit szólították meg. Őket pedig nem volt nehéz: mint ahogy általában ilyenkor, a frissen létrejövő országokban az eufóriát hamar a kiábrándultság váltotta fel. Ha ehhez adódik egy gazdasági gyengélkedés, szárazság, túlnépesedés, vagy az előzőleg a gyarmatósító által elnyomott, ám nagyon is jelenlevő problémák felbukkanása, a következmény hamar láthatóvá válik. Polgárháborúk alakulhatnak ki, az elégedetlenkedők pedig új hatalom kezébe szeretnék adni országuk sorsát. Akik bizony valószínüleg már nem állami szereplők lesznek, mivel többségében ezen országokban nem működött/működik jól a demokratikus rendszer, nincs (vagy nagyon gyenge) az állami vezetés parlamentáris alternatívája.
Messzire mentünk – Hova vezet ez?
Egyszerűen: az úgynevezett 4. generációs hadviselés formáinak megjelenéséhez.
Érthetően: kicsit megfordult a játszma. A hatalomért versengők már nem csak a hatalmat kell, hogy megszerezzék, hanem az emberek kegyeit is. Minnél több a támogatójuk, annál legitimebbnek tűnhetnek, ezáltal pedig sikeresebben tüntethetik fel magukat a hatalom jogos követelőjeként. Ha megnézzük például a 2014-es évben folyamatban lévő háborúkat és válságokat, láthatjuk, hogy ezek túlnyomó többsége nem államok közötti konfliktus: vagy polgárháború vagy helyi/regionális konfliktus. Ezek természetesen az adott régióban is borzasztó pusztítást és szenvedést képesek okozni, mégis a lakosság sokkal kisebb részét érintik közvetlenül, mint a régi, nagy, államok közötti háborúk. Itt már nem működnek az egész lakosságot megmozgató szólamok, például, hogy „Csatlakozz, mert a hazádnak szüksége van rád!“. Vagyis, ha úgy vesszük nagyon is működnek, csak modernebb értelemben: az új cél az emberek befolyásolása, az információk fegyverként való felhasználása, vagy a társadalom polarizálása.
Az internet például megfelelő terep ehhez: befolyásolt weboldalak, fizetett kommentelők, propagandavideók: elárasztják velük a célközönséget. Ha pedig nem hiszed el? Akkor nem is szereted igazán a hazádat. Komoly nyomásgyakorlási potenciál van ezekben az eszközökben. Egy egész társadalom mindenképpen megosztható velük, de ahogy láthatjuk talán egy egész világ is. Vitákat generál, és már egyáltalán nem lesz olyan egyértelmű, kinek is van „igaza” az adott konfliktusban, ki milyen szerepet játszik, vagy mi a tényleges célja. Ezen hatalomra törő csoportok a fejlett technológiákat innovatívan alkalmazzák: a Twitter, a Facebook, és a Youtube is megkerülhetetlenné vált: az átlagpolgárnak pedig egy feladata maradt: tegyen igazságot, és határozza el magát az egyik oldal mellett. Lehetőleg amellett, aki tényleg a hazáját képviseli.
Kép: ©Aarons Werken
Az információs hadviselés persze csak egy része az egész hadműveletnek: a konfliktusok tartós fenntartása az ellenség politikai akaratának megtörésére éppen úgy fontos szerepet kap, mint a bűnőzés, és terrorista merényletek végrehajtása (Nem feltétlenül csak a szó gyakran használt értelmében vett terrorista akciókra gondolok itt, hanem az állam rendje ellen elkövetett bármilyen erőszakos cselekményre.) Ezzel hosszútávon biztosítottá válik az adott állam instabilitása, ami indokolttá teszi a nem állami szereplők fennmaradását, vagy esetleg a háború megfordítására segíthet időt nyerni.
És akkor még csak a fenyegetések egy részéről beszéltem.
Védekezés? – Támadás!
Lehetséges megoldások persze vannak. Az, hogy a hibrid fenyegetések teljes spektrumára kell manapság felkészülni szinte klisé. De mi ellen készülnénk fel, ha annak a valaminek igazából kézzelfogható definíciója sincs? Nehéz beleírni a könyvekbe, nem lehetséges megtanítani a konkrét, helyes ellenlépéseket. Van néhány fontos pont, amelyeket azonban igyekeznek beépíteni a mindenkori ellenstratégiába: ilyen például az ellenség terveinek korai feltérképezése, vagy a lakosság „elleninformációval” való ellátása vagy ellenőrzése. Ez azonban nehéz: a lassú döntéshozatal, rugalmatlanság, és az innovációk hiánya mind-mind hátráltatja egy igazi módszer létrejöttét, amely megfelelő kihívója lenne az ilyen típusú hibrid támadásoknak. Tehát egyelőre úgy néz ki, jobb ötlet a hibridségre hibridséggel válaszolni, és az összes szereplőnek felkészítenie hadseregét az ilyen típusú kihívásokra, mert a közeljövőben nem várható a „visszaállás” a konvencionálisan vívott háborúkra.
